30 esztendő után
Március 15-én

2019.03.14

A

Szerző: Király Zoltán

Előszó gyanánt csak annyit: alakult valamiféle, kormányzati erejűen létrehozott testület a rendszerváltozás -1989 – harmincadik évfordulója  méltó megemlékezéséhez. (Zárójelesen társítom ehhez, hogy a testület tagjainak nevét olvasva, egyetlen valakit tudok valóban rendszerváltoztatónak ismerni, nevezni, tekinteni  –  már az 1970-es évek közepétől tudva-ismerve! – s ő Lezsák Sándor.)

Az alábbiak  viszont az én nem mondvacsinált-megemlékezéses valamim, hanem személyesen megtett-megélt emlékezésem. Annál is inkább, mert végig nézve a mostani 30 éves emlékezésről írottakat a lapokban, bizony csak egy, a budapesti MTV-s emlékezésről- elfoglalásról olvashattam, és…. egyetlen vidékiről sem! Úgy döntöttem tehát, kiigazítom ezt a ferdületet. Annál is inkább, mert e nélkül nagyon sánta lenne a 30 esztendős visszatekintés. Azaz, közreadom a magam szegedi „megszólalását” 1989. március 15-én.  (Amelyet ha elolvasnak, s lennének „áthallásaik” napjainkra is, nos az nem miattam van.)

S hogy ne magam konferáljam fel magamat, nos idézem a szegedi Délmagyarország  tíz évvel előtti emlékezését, 2009. 03. 14. az én akkori  beszédemet  felvezetendő , „ 1989. március 15.:rendszerváltók Szeged utcáin” címmel. (Fekete Klára  írásából.)

„Szeged – 1989. március 15-én a szegedi belvárost ellepték az emberek, mert mindenki érezte, valami történni fog. És történt is: az első, szabadon ünnepelt március idusa rendszerváltó események sorozatát indította el. A szegedi szónokok közül Király Zoltánt az országgyűlés fenegyerekeként tartották számon, Raffay Ernő politikai karrierje pedig ekkor kezdődött.”

 Amolyan fenegyerekként azonban el kell mondanom: ez az esztendő számomra valóban a rendszerváltozás /rendszerváltoztatás  éve volt. Nekem, a ma már inkább a harmincadik évük felé haladó fiaimra gondolva   más okból is fontos, de most inkább arról szólnék, hogy   akkor már nem Grósz Károly volt a miniszterelnök. 1988. november 24-én ugyanis   az Országgyűlés Németh Miklóst, az MSZMP Politikai Bizottságának tagját, a Központi Bizottság titkárát 27 ellenszavazattal, 36 tartózkodás mellett miniszterelnökké választotta. 

(A rendszerváltozás miniszterelnöke. Fotó: MTI)

Választotta!  Mint, miként engem is 1985-ben a szegedi polgárok, évtizedek után első ízben valódi választókként!

(Fotó: Népszava, 1985. június 24.)

Mert ez már- esetünkben –  szinte demokratikus választás volt, még akkor is, ha élt még a Párt. Én már,  úgy  az 1986-tól kezdődően tett parlamenti cselekedeteimmel rászolgáltam a Párt-ból való kizárásomra („négyek bandája”),   Németh Miklós pedig miniszterelnökké választása után hamarosan elvágta az MSZMP-köldökzsinórt, s önálló kormánya lett. Olyan kormány, amelyik már/még annak a parlamentnek érezte felelősnek magát, s minden küzdelmét már/még abban a parlamentben „játszotta” végig. Miközben persze meg kellett küzdenie a pártfőtitkárrá előlépett Grósz Károllyal, és a Párttal is. Négy év után viszont én úgy érezhettem magam parlamenti képviselőként, hogy végre van „nemes” ellenfelem: a Kormány.

1989 márciusa már nem csak nekem, hanem magyar milliók számára is szívmelengetően szép, reményekkel teli tavaszi hónap volt. Engem akkor amolyan petőfis érzés uralt: „Szabadság, szerelem! E kettő kell nekem.” A szerelem rám talált, március 4-én nőmül vettem. (Ezért említettem előbb két fiamat.) A szabadság felemelő, mámorító érzését pedig tízezrekkel együtt ismerhettem meg, érezhettem át,  a szegedi Móra Ferenc Múzeum előtt tartott március 15-ei ünnepség szónokaként.

(Király Zoltán parlamenti képviselő ünnepi beszédet mond, ahol hét alternatív szervezet tartott külön megemlékezést, mintegy tízezer ember részvételével. Fotó: MTI)

A Délmagyarország másnap erről így tudósított:

„Már egy órával az ünnepség kezdete előtt érdeklődőkkel telt meg a múzeum és környéke. Ezrek vártak az MDF, a Szabad Demokraták Szövetsége, a Szolidaritás Szakszervezeti Munkásszövetség, a Kisgazdapárt, a Fidesz, a Körgát, a Galiba szervezte március 15-i programra. Kiderült, nemcsak a szegediek várakozása óriási, sokan érkeztek a környező városokból is.

(Becslések szerint 15 ezerre duzzadt a múzeum előtti tömeg. Fotó: Enyedi Zoltán. Délmagyar.hu 2009.március 14.)

Amint híre ment, hogy megérkezett az ünnepség szónoka, Király Zoltán, imitt-amott hangos felkiáltásban tört ki a tömeg: Éljen Király! Aki egyébként a Himnuszt követően dübörgő taps kíséretében mikrofonhoz lépett.”

Március 15-én

„A mennydörgés azt mondja: Le térdeidre  ember, az Isten beszél. A nép szava is megdördül, és mondá: Föl térdeidről, rabszolga, a nép beszél.  Tartsátok tiszteletben e napot, melyen a nép szava először megszólalt. Március 15-e az: írjátok föl szíveitekbe, és el ne felejtsétek. A nép fölébredett, a nép követelte századok óta megtagadott jogait, a nép kivítta  jogait, miknek láncait legközelebb találta.”

Jókai Mór vetette papírra e sorokat az 1848. március 15-én lezajlott vér nélküli forradalomról. Túlzás volna azt állítani, hogy a márciusi ifjak akkor a hivatalos nemzet óhajait fogalmazták volna meg, hiszen a fő- és köznemesség zöme mindaddig vonakodott elfogadni a közteherviselés, a polgári egyenjogúság elvét, mellyel a Pilvax ifjai a nemzeti szabadság ügyét azonosnak vélték.

A kereskedő és iparűző polgárság – amely Nyugaton a szabadságmozgalmak erejét adta – nálunk makacsul ragaszkodott  szolgai kiváltságaihoz, a nemességen is túltett a maradiságban. S túlzás, hiszen a munkásság még nem volt számba vehető réteg, a jobbágyság pedig oly nyomorúságos helyzetben élt, hogy jószerivel még óhajtani sem tudta a szabadságot. A tizenkét pont március 14-én még szinte magánügynek tűnt, egy maroknyi fiatal nyilvánította nemzeti üggyé, népi követeléssé.

A március 15-ei forradalom az értelem cselvetése volt. Pest értelmiségének legjobb szellemű ifjai művelték ezt, élükön a Vasváriakkal, Irinyiekkel és

Petőfivel. Cselvetés volt ez, olyan tömegek érdekében, akik akkor még saját létükre is alig eszméltek, nemhogy érdekeikkel tisztában lettek volna. S az ifjakat e tettükben nem a hűvös számítás, hanem a lázas értelem s a jog és erkölcs törvényeinek szigorú tiszteletben tartása vezérelte.

A tizenkét pont március 14-én még tán magánóhaj volt, ám másnap, az elősereglett civilhad átérezte saját sorsa megformálásának történelmi szükségszerűségét. A tizenkét pont március 15-én egyetemes üggyé lett, a legegyetemesebben magyarrá. Azóta pedig megfellebbezhetetlen törvény, amelyet csak megszegni lehet, de megmásítani nem.

A pesti forradalom tette valósággá az elvi igazságot, hogy az ország függetlensége egyet jelent polgárainak jogegyenlőségével. Március 15-e tette nyilvánvalóvá, hogy a nemzet önmagát kiskorúsítja és alázza meg, ha nem európai, demokratikus és parlamentáris módon nemzeti.

Március 15-e ma újra nemzeti ünnepünk. Évtizedek után most ismét őszintén, nyíltan és büszkén emlékezhetünk meg történelmünk eme  legdicsőbb eseményéről. Jóleső érzéssel tesszük. Ám nem feledkezünk, nem feledkezhetünk meg arról, hogy évtizedekig nem ünnepelhettük. Nem feledhetjük, hogy az 1948-tól meghatározó politikai hatalom  – lett légyen az szélsőséges, avagy mérsékelt, racionális diktatúra – évtizedekig kisajátította legnagyobb ünnepünket. Hol eltorzítva, saját céljai szerint használva, hol pedig hallgatásra kényszerítve róla polgárai többségét.  Nem feledhetjük, hogy ez a politikai hatalom évtizedeken át kiskorúsította és megalázta a nemzetet. Mert ez a hatalom nem volt sem európai, sem demokratikus, sem parlamentáris. Európaiságunk a Balkánra szorult, a  demokrácia jelzős szerkezetbe, a parlament a hatalmi kalap bokrétacsokrába. Évtizedekig szenvedtük mindezek hiányát.

A hosszú hiány napjainkra igényt teremtett, akaratot edzett. Igényt és akaratot, elsősorban a ma ifjúságában. S a mai középnemzedékben is.

(Sokan vagyunk! A Délmagyarország lapszáma, Foto. Enyedi Zoltán)

Mi együtt ahhoz a nemzedékhez tartozunk, amelynek tagjai csak a történelemkönyvekből ismerik a századforduló és a két világháború közötti politikai közéletet, hiszen születésünk a nagy világégés utáni időkre esett. Ahhoz a generációhoz tartozunk, akiknek felnőttként való eszmélésére nem nyomakodott rá az ötvenes évek hidegháborús szellemisége, nem viselték meg az értelmiséget nyomorító, koncepciós pereket , kuláklistát gyártó, személyi kultuszt, internálást, megalázást, halált hozó, félelmet szülő mindennapjai. S ahhoz a generációhoz tartozunk, akik még nem élhették át, nem tudhatták meg, mit jelent: demokratikus társadalom, állampolgári jogok, politikai pluralizmus , többpártrendszerű parlament. Milliók vagyunk olyanok, akiket egy monolitikus társadalom építéséhez szellemi segédmunkásként alkalmaztak.

A mai Magyarország politikai közélete légüres térben zajlik. Legitimációs vákuum keletkezett. A régi hatalom legitimációja sosem volt teljes, mára végképp megkopott. Ezzel a hatalom is számol, és hajlandó szembenézni helyzetével.

Persze vannak a hatalmon lévők között olyanok, akiknek a demokrácia nem csak az egzisztenciájukat veszélyezteti, hanem megszokott hitüket, meggyőződésüket is. Körükben a félelem a szocializmus és a  demokrácia  fogalmai  körül jelentkezik. Úgy gondolják, hogy mihelyt demokráciáról, pluralizmusról van szó, mihelyt a hatalom megosztásáról, politikai versenyhelyzetről – ez azonnal a szocializmus vereségét jelentheti. Úgy gondolják tehát, hogy a szocializmus nem fér össze a demokráciával.  Ám nem csak a hatalom küszködik politikai légszomjjal. Az újonnan létrejött szervezetek, pártok, szövetségek legitimációja ugyancsak kétséges, hiszen vezetőségeik többnyire maguk jelölték magukat, nem pedig választották őket. Erről az oldalról pedig sokszor az a vélemény hallik: a demokrácia nem fér össze a szocializmussal. Ha valaki demokráciát mond, és nem határolja el magát a szocializmustól, máris félrevezetést gyanítanak.

Napjainkban e két szembenálló nézet, akarat  összeszikrázása  jelentheti azt a veszélyt, amivel szembe kell néznünk. S  mindezt  csak fokozza a gazdasági helyzet  súlyos volta, és a politikai közélet azon sajátossága, hogy míg a felszínen pezsgő politikai  élet bontakozik ki, addig – egyelőre hallgat a mély.

Legitimációs vákuum jellemzi a mai parlament munkáját is, mert évtizedekig csak a kibic szerepét osztották a képviselőkre, arra kárhoztatva őket, hogy a szavazógép részeként voksoljanak mindarra, amit mások, másutt már eleve eldöntöttek.

Nem is történhetett ez másként, hiszen a kormány a választott párttestületek végrehajtó szerveként funkcionált. A parlamentnek felelős kormány csak formálisan létezett: a hatalom letéteményese és egyben végrehajtója, a valódi kormány a Politikai Bizottság volt. Ehhez a helyzethez igazodott a parlament helye, szerepe és összetétele is. A képviselők több mint kétharmados párttagaránya garantálta e politikai mechanizmus olajozott működését. Legitimációját e többség számára a demokratikus centralizmus elve jelentette, de sokkal inkább az, hogy a kontraszelektív káderpolitika a szervilizmus legjobb alanyait is biztos kézzel juttatta be az ország házába.

Mindezekkel együtt is 1989 március idusán joggal mondhatjuk, : mi, magyarok ma egy új politikai vállalkozás kezdetén tartunk, egy új politikai vállalkozás részesei lehetünk.  Magyar modell formálódik. Magyar és európai; mert a napjainkban végbemenő átalakulás az európai fejlődéshez való visszakanyarodás lehetőségét kínálja. Közös célunk csak egy lehet, s ebben nemzeti közmegegyezés: a valóságos és minél teljesebb demokrácia megteremtése.

Képviseleti demokrácia, parlamentarizmus: pártok szabad működésével, ahol az állampolgárok közössége időnként felülvizsgálhatja saját véleményét, felválthatja azt a tisztikart, amelyre a törvények meghozatalát és a kormányzat irányítását bízta.

Demokrácia a gazdaságban, ahol létjogosultsága van az állami és magánszektornak egyaránt, mert sem teljesen magán, sem teljesen kollektív gazdálkodás nincs ma sehol a világon.

Demokrácia, ahol az állam polgára szabadon fejtheti ki a véleményét szóban, sajtóban, szabadon alakíthat pártot, egyesületet, szakszervezetet, szabadon bírálhatja a hatalmat és az érvényben lévő rendelkezéseket.

Napjainkra a többpártrendszer szociológiai ténnyé lett hazánkban. Ennek elismerését jelenti az MSZMP KB február 10-i vitájának végeredménye. A félelmek azonban még jelen vannak. A hatalmon lévő párt fél attól, hogy egy valóban szabad választáson megsemmisítő vereséget szenved. A társadalom újonnan megszerveződött politikai erői pedig attól, hogy a kommunista párttal párbeszédbe  elegyedve  a régről ismert szalámi taktika áldozatai lesznek.

Fel kell oldanunk az évtizedes görcsöket: űzzük el félelmünket. Szükség van a helyzetet tisztázó párttörvényre, a pártok mielőbbi színre lépésére. Nem nélkülözhetjük országépítő,   felelős politikai, gazdasági és szociális programjaikat. Szükség van politikai küzdőtérre , s új politikai kultúrát hordozó személyek sokaságára. Egypártrendszer helyett képviseleti demokráciára.

(Fotó: A Dóm téren Király Zoltán zászlóval. Fotó: Enyedi Zoltán, Délmagyarország.)

Társadalmat megosztó napjainkban a demokrácia egyesítheti újra a nemzetet. Hitem szerint ezt üzenik a forró, lángoló, lázas értelem irányította márciusi ifjak, s késztethetnek bennünket a mai – forradalommal felérő – reformfeladatok végig vitelére. Helyzetünk nehéz, gondjaink sokasodnak. Ha nem cselekszünk, Európától való lemaradásunk csak fokozódhat. Nincs módunk várni. Ha most leszakadunk, meglehet, az végleges lesz.

Tavasz van. Március idusa. „Tartsátok tiszteletben e napot, melyen a  nép szava először megszólalt. A magyar nemzet szabadsága e naptól kezdődik.”

Ébredezzünk! Ünnepeljünk!

 (Király Zoltán, 1989. Március 15.)

0
0
0
Close Menu