Előszó

Amikor 1986-ban levélben kerestem meg a pártállam öt, akkori un. „közjogi méltóságát” a katonai költségvetésünk ’86-os szinten történő befagyasztására, s amikor három évvel később önálló képviselői indítványt terjesztettem be a Parlamenthez az Európában állomásozó idegen csapatok teljes kivonására, s a NATO és a Varsói Szerződés felszámolására – nos, őszintén szólva még nem tudtam, hogy valójában mi is a célom ezen előterjesztésekkel. (Voltak persze más indítványaim is, mint például a „Letelepedési Alap” létrehozása – 1987 február – ám azt az az év  januári, szentendrei képviselői fórumon Tamás Gáspár Miklós felszólalása alapján tettem meg, a Ceausescu diktátor elöl menekülő magyarok befogadására. Avagy a ’88 nyarán előterjesztett „Demokrácia csomagterv” a politikai intézményrendszer radikális átalakítására – gyakorlatilag a többpártrendszer előkészítése -, annak alapja pedig Bihari Mihály alkotmányjogász szakmai munkája, és az arról való sok-sok beszélgetésünk volt.) Aztán negyed századdal később olvastam egy Kulin Ferenccel készült interjút, amelyben a Magyar Demokrata Fórum rendszerváltozáskori alelnökeként arról is szólt, hogy az MDF programjának egyik meghatározó pontja hazánk semlegességének kinyilvánítása volt. No, ekkor esett  le nálam a tantusz, hogy a két valóban önálló indítványom végső célja – ha öntudatlanul is – ugyanerre irányult.

SEMLEGES MAGYARORSZÁGOT
Nato-tlanítás

2018.05.10

A

Szerző: Király Zoltán

 

“A háborúval mindig veszítünk, az egyetlen mód a győzelemre, ha nem háborúzunk.” Ferenc pápa a két második világháborús atombomba ledobásának 70. évfordulóján

Magyarország, több mint ezeréves történelmének majd fél évezredévében, a mohácsi vészt, s Buda vára 1541-es elfoglalását követően,  nem volt önálló, független, szabad ország. Évszázadok során nyögtük az Oszmán, a Habsburg, rövid időre a Német, utána évtizedekig a Szovjet birodalom uralmát. Évszázadokon át küzdöttek legjobbjaink önállóságunk megvédéséért, szabadságunk, függetlenségünk kivívásáért. Tették ezt Hunyadi és Dobó végvári vitézei, a Nagyságos Fejedelem kurucai, az 1848-49-es, az 1956-os forradalom és szabadságharc „kossuthjai” és „nagyimréi”. Ám ezeket rendre leverték, vérbe fojtották, s jött a megtorlás, megaláztatás. A szabadság mámorító érzését csak 1989-90-ben érezhettük meg. Csoda volt. Aztán  múlni kezdett. Negyedszázad után, a megszálló szovjet csizmák helyett, manapság egy új hatalom/birodalom surranósai settenkednek magyar földön. Úgy tűnik, előbb-utóbb maradni is akarnak. Döntenünk kell. Megtartjuk valódi függetlenségünket, valós önállóságunkat, vagy újra alattvalók leszünk.

 Provokátor vagy hülye

Az úgy volt, hogy 1986 nyárutón levelet postáztam a pártállam öt prominens vezetőjének: MSZMP KB főtitkár, a NET (Népköztársaság Elnöki Tanácsa) elnöke, az Országgyűlés elnöke, a Minisztertanács elnöke és az éppen regnáló honvédelmi miniszter részére. Az általam írtak lényege volt, hogy javaslatot kívánok benyújtani az Országgyűléshez, a Magyar Népköztársaság katonai kiadásainak l986-os szinten történő befagyasztására.(Akkor a több, mint százezres Magyar Néphadsereg honvédelmi költségvetése 33 mrd forint volt.) Evvel együtt azt is javasolnám, hogy az Országgyűlés és a kormány forduljon felhívással a Helsinki Záróokmányt aláíró országok parlamentjeihez és kormányaihoz, hogy cselekedjenek hasonlóképpen. Indokolásom szerint éppen a Helsinki által elindított bizalomépítés erősítését és a hagyományos fegyveres erők csökkentésének lehetőségét teremthetné meg ez a magyar javaslat. Kértem, hogy véleményezzék azt, végtére is nekem lényegesen szűkebb az ismeretem és tapasztalatom  efféle kezdeményezés nemzetközi fogadtatásáról. Hogy egy évnyi képviselői  készülődés, nekiveselkedés után egy ilyen horderejű indítvány  megtételéről voltam bátor  gondolkodni, annak persze voltak előzményei. Először is az, hogy a rendes sorkatonai kötelezettségnek eleget téve, huszonnégy hónapot húztam le a seregben, tartalékos tiszti iskolai növendékként. (A háromszor nyolc hónapos kiképzés során, az elméleti vizsgák,s a gyakorlati teljesítmények alapján, előbb növendék szakaszvezető, majd  főtörzsőrmester lettem, s végül tartalékos alhadnagyként abszolváltam a honvédséget. Ma obsitos főhadnagy vagyok.) A másik pedig, hogy 1986 májusában egy hetet töltöttem el Angliában, egy parlamenti delegáció tagjaként, tapasztalatszerzés céljából. Programunk egyike az ottani parlamenti bizottsági munka megismerését is lehetővé tette. Én pedig „betévedtem” a hadügyi bizottság ülésére, ahol is a képviselők nem a tárca érdekeit képviselték, hanem azt tették, ami a dolguk. Ellenőrizték, hogy mire fordítják a katonai kiadásokat. Ott és akkor épp arról folyt a vita, hogy miért azt a helikoptert vásárolnák meg, nincs-e e mögött bármiféle összefonódás, korrupció, s hogy annyiból kell-e megvenni, amennyiért.  Persze, mikor az egyik bizottsági tag – akivel már napokkal előbb megismerkedtem – észlelte a jelenlétem, odajött hozzám, s nagyon udvariasan megkért, hogy ide, külföldiként azért mégse…

Ami azt illeti, a hadügyi költségvetés befagyasztására teendő javaslatom igencsak meglepte az elvtársakat. Nem úgy, miként én reméltem. A parlament elnöke telefonon rendelt föl magához Szegedről, s rendesen beköszönt nekem. „Mondja Király, maga mi a fenét akar ezzel a levéllel?!” „Semmi mást, semmi többet, Sarlós elvtárs, csak azt, s annyit, amit a levelemben leírtam”- volt a nyugodt válaszom. Erre aztán, ötük nevében szólva, már ő is nyugodtabban kifejtette a véleményét, indokait, sőt még elfogadható ellenérveit is, hogy ez a javaslat miért nem „ül”. Azaz, tudomásomra adta, hogy meg se próbáljam előterjeszteni. Nem tettem meg. S úgy két évvel később súgta meg egy miniszterelnökségi főtanácsos, hogy Kádár János pártfőtikár reagálása a levelemre mindössze ennyi volt: ”Ez a gyerek vagy provokálni akar, vagy hülye.”

Egy fogadott javaslat

Katonai ügyekkel foglakozni aztán a következő években  hülye lettem volna, provokálni meg sosem volt szokásom. (Egyébként is még sokat kellett „tanulnom”, tájékozódnom, míg eljutottam  a –  Bihari Mihály szakmai munkáján alapuló –   politikai intézményrendszer radikális átalakítását megcélzó „Demokrácia csomagterv” előterjesztéséhez  1988 nyarán,  az általam megnyert további tizennégy képviselőtársam nevében, szószólójukként.) 1989-ben azonban történt néhány olyan esemény, amely vissza kanyarított a hadügyekhez is. Az egyik egy akkori szokványos tudósítás volt, miszerint Németh Miklós kormányfő március 2-3-án Moszkvában tárgyalt Rizskov szovjet miniszterelnökkel. Igazán nagy „durranásról” nem szólt. Az már érdekesebb volt – ráadásul azért is, mert a nem nagy nyilvánosságú  Határőrség c. lapban jelent meg -, hogy március 23-tól április elejéig 3,5 kilométeren számolták fel a műszaki határzárat (vasfüggönyt) a nyugati határszakaszon. A szegedi Délmagyarország április 26-i lapszámában pedig a következő, ha úgy tetszik izgalmas tudósítást olvastam: „ Harmincegy szovjet harckocsit raktak vasúti szerelvényre kedden  Kiskunhalason. Ezzel megkezdődött a hazánkban ideiglenesen állomásozó szovjet hadseregcsoport alakulatainak részleges kivonása.” A tudósításban az is szerepelt, hogy a következő hónapokban mind a személyi állományt, mind a harceszközöket illetően ez a folyamat felgyorsul. És: ’89 július 25-én tért vissza Moszkvából Grósz Károly pártfőtitkár és Nyers Rezső államminiszter, akiknek Gorbacsovval volt tárgyalásain a szovjet csapatkivonásokról is szó esett. Megállapodtak, hogy folytatják a tárgyalást, amely a teljes kivonáshoz is vezethet. Szóval csapatkivonás. Azt hiszem, így merült fel bennem, az 1986-os katonai kiadások befagyasztásához képest egy nagyobb  európai – s így évtizedekkel később visszagondolva, Európa történelmi meghatározottsága miatt –  netán azon is túlmutató  javaslat megtételének igénye. 

Ám, a történeti hűség kedvéért, s az előbbieket értelmezendő, itt el kell mondanom, hogy Németh Miklós kormányfő „megelőzte” a magyar pártfőtitkárt és kormánya államminiszterét. A március 2-3-i moszkvai tárgyalásán – négyszemközti megbeszélést kérve Rizskov miniszterelnöktől – fölvetette a szovjet csapatok kivonását. Partnere szerint azonban ez ügyben kizárólag Gorbacsov pártfőtitkár-elnök az illetékes. Rizskov „összehozta” a nem tervezett találkozót a főtitkárral, melynek során megszületett a megállapodás – személyesen Németh Miklós és Mihail Gorbacsov között – a szovjet csapatok teljes kivonásáról ( és a műszaki határzár felszámolásának megkezdéséről is. ) Arról is megállapodtak azonban, hogy ezt nem hozzák nyilvánosságra – szó szerint titokban tartják – hiszen a szovjet vezető számára fontos volt, hogy  a magyarországi csapatkivonással ne gyengüljenek a pozíciói az USA-val folytatott fegyverzetkorlátozási tárgyalásain. (Forrás: az exminiszterelnökkel volt beszélgetésem 2009 őszén.) Németh Miklós olyannyira tartotta magát ehhez, hogy nincs is – én nem találtam a külügyben – fellelhető követjelentés erről, mi több az akkori  politikai bizottsági beszámoló  sem említi – ennek is utána néztem a Levéltárban. Azaz, nagy valószínűséggel, a július 25-én Moszkvában tárgyaló Grósz Károly és Nyers Rezső sem tudott róla. Egyébiránt  a  Magyarországról,  illetve a térség más országaiból történő részleges csapatkivonás – kivéve az NDK-t – a szovjetek által amolyan gesztus-gesztus alapon történt. Amilyen mértékben vontak ki csapatokat Németországból (NSZK), oly mértékben lépett vissza a Szovjetunió is az általa megszállt területekről. Engem persze mégis a csapatkivonási tárgyalások ténye, a ’86-os katonai költségvetés befagyasztási javaslatom emlékezete, de különösen a kiskunhalasi tank-hátraarc nagyszerűsége inspirált, amikor   is megfogalmaztam „katonás” indítványomat, és 1989. augusztus 31-ei dátummal benyújtottam azt az Országgyűléshez. ( Irományszám: 338/1989.)

Javaslat az Európában állomásozó idegen csapatok teljes kivonására

Ahhoz a nemzedékhez tartozom, amely csak a történelemkönyvek lapjairól ismeri a XX. század második nagy világégését, s amelyben nem hagyott nyomot az 50-es évek hidegháborús szellemisége. S persze azok közül való vagyok magam is, akik gyermekként sokat háborúztak: pandúrként a gonosz rablókkal, Eger várának hős védői között, kisdobosként Kossuth Lajos seregében, vagy éppen a Pál utcai fiúk csapatában. Gyermeki békességben a magam ütközeteit vívtam, s mit sem tudtam arról, hogy körülöttem a hazában és a nagyvilágban ideológiai csatározás nyomorít milliókat, s hogy Koreában, a Szentföldön, a Szuezi öbölnél valóságos, öldöklő háborúk zúzzák szét a gyermeki álomvilágot. Azok közül való vagyok, akiknek eszméléséhez, állampolgári felnőtté válásához Helsinki  szelleme  tárta ki a kaput hazára és a nagyvilágra. Tizennégy esztendő csak egy pillanat a történelmi időfolyamban, ám  ezalatt  a Helsinki együttes akarat évszázados hiátusokat pótolt Európában és kisugárzásával a földkerekségen. Kell ennél több? Igen. Kell!

Ötven esztendeje, hogy Európában elkezdődött az emberiség történelmének legpusztítóbb háborúja. Szomorú, kegyetlen, tragikus mementó. Máig sodort hordalékai: Jalta és Potsdam, a párizsi békeszerződések, a szellemiséget sorvasztó hidegháború, a katonai és politikai meg osztottságot eredményező NATO és Varsói Szerződés létrejötte. Hordalék, súlyos teher napjainkban is. Mert miközben egyre ígéretesebben bontakoznak ki az európai államok közötti gazdasági, politikai, kulturális és humanitárius kapcsolatok, s miközben a jogállam, az emberi szabadságjogok kiteljesedése a Kelet-európai országok többségében is szembeötlő, azonközben – Helsinki szellemével is ellentétben – idegen csapatok állomásoznak egyes európai államok területén. Bárha tény is , hogy ez a „megszállás” napjainkra idézőjelbe szelídült, ám a kérdés jogos és elvi jelentőségű: lehet-e önállóságról, függetlenségről, önrendelkezésről szólni, lehet-e békés, együttműködő társadalmakat építeni akkor, ha mindez bármikor korlátozható? Lehet-e a hagyományos fegyveres erők csökkentéséről érdemi módon tárgyalni akkor, ha a II. világháborús maradványokat még nem távolítottuk el?

Meggyőződésem, hogy az Európa békés jövőjéről, avagy az Európai Unióról folytatandó tárgyalások kiindulópontja a még meglévő világháborús gyökerek kitépése: az idegen csapatok kivonása az érintett államokból. S csak így juthatunk el a meghatározó katonai tömbök, a NATO és a  VSz  felszámolásához. Minderre alkalmat kínál a feledhetetlen világégés félévszázados emlékezete.

 Javaslom:

– a /volt/ Szövetséges Hatalmak és az érdekelt országok, vagy a Helsinki Záróokmányt aláíró államok külügyminiszterei/meghatalmazottai még 1989-ben, Budapesten, vagy /Nyugat/Berlinben kezdjenek tárgyalásokat arról, hogy 1995-ig – a II. Világháború befejezésének 50. évfordulójára – valamennyi idegen csapatot kivonnak az európai államokból.

– Az idegen csapatok kivonása megkezdésekor a NATO-t és a VSz-t létrehozó országok mondják ki a két katonai tömb megszűnését. 

– A Háború és hordalékai maradjanak meg a gyermekkori játékban, emlékezetben, s a történelemkönyvek lapjain.

Javaslatom, miután azt a külügyi és a honvédelmi bizottság is tárgyalta, az Országgyűlés  64. ülésén, 1989. október 31-én napirendi pont volt. A vitát követően, a szavazás előtt azért a levezető elnök még tett egy próbát annak ellehetetlenítésére. ( Országgyűlési jegyzőkönyv.)

Elnök: …Most Király Zoltán javaslatára rátérhetnénk, ha itt volna Berecz János, a külügyi bizottság vezetője, de úgy látom nincs a teremben. Kérem, akkor ne foglalkozzunk vele. (Bekiabálások: a külügyi titkár!) Őszintén szólva nem tudom, hogy ki az. (Bekiabálások: Réger Antal!) Réger Antal vállalkozik esetleg arra, hogy a bizottság nevében, ha szükséges, kiegészítést tesz hozzá? (Igen.)

Az Országgyűlés nyilatkozata kezdeményezte az általános csapatkivonást,felkérte a kormányt az erre vonatkozó tárgyalások megkezdésére, illetve felhívás közzétételére más kormányokhoz és parlamentekhez. Végső formájában tartalmazta azt a kiegészítést is – ha úgy tetszik jó példával elöl járva – , hogy a kormány erősítse meg és gyorsítsa fel azt a folyamatot, amelyet már elkezdett a kétoldalú tárgyalásokon, a Magyarországon állomásozó szovjet csapatok teljes kivonásáról.
Az Országgyűlés által elfogadott javaslatom azután gyakorlati megvalósulásba nem ment át, legalább is nem tudok róla, hogy tettek volna lépést ennek érdekében. Az ország, a parlament, a kormány – s persze én magam is – már a rendszerváltozás lázában égett, a békés változás törvénykezése zajlott, fontosabb volt a hazai, mint az európai porond. S az első szabad választás kiírásától kezdve mind a törvényhozás, mind a végrehajtó hatalom „béna kacsa” lett. Én azért nem feledkeztem. Már megválasztott képviselőként – 1990. március 25-én mindössze öten nyertük el a mandátumot  az első fordulóban – egy három fős delegációval vettem részt április 2-7 között az IPU (Interparlamentáris Unió) 83. ülésszakán a ciprusi fővárosban, Nicosiaban.  A delegáció vezetőjeként szólaltam fel, a 92 országból  érkezett  küldöttek  előtt. Tájékoztattam őket, hogy „Magyarországon csendes forradalom, békés rendszerváltás zajlott le, amelynek nyomán az ország Európa részévé lett.” Az MTI  összefoglaló  kitért  azon javaslatomra is, hogy valamennyi idegen csapatot vonjanak ki Európából, és szüntessék meg a két katonai tömböt. A szigeten megjelenő angol nyelvű Cyprus Mail mindezekről „Hungarian MP calls for end of Nato” címmel tudósított, (Saturday 7 April 1990.) kiemelve azt is, miszerint : „Kiraly said he was happy to report that recently, the  Hungarian and Soviet governments  agreed  on the  total  withdrawal  of  Soviet  troops  from  Hungary.”

Hogy az 1986-os katonai kiadás befagyasztásnak  akkor  még  nem volt realitása, ma is elfogadom. Hülyeség azonban nem volt, megérte volna akkor is politikai ballonként fölereszteni, lássuk miként reagál rá a Szovjetunió, Nyugat-Európa, s az Egyesült Államok. A fegyveres erők csökkentéséről, az európai államokból történő csapatkivonásokról, a katonai tömbök felszámolásáról írt javaslatomnak azonban, a ’89-90-es politikai légkörben igenis lett volna létjogosultsága. Merthogy, például: 1989. december 2-3-án Máltán találkozott Mihail Gorbacsov és George Bush. (A szovjet-amerikai kötetlen államfői találkozó gondolata egyébiránt az amerikai elnök 1989. júliusi budapesti és varsói látogatása során fogalmazódott meg.) E tárgyaláson, többek között, tervbe vették, hogy 1990 júniusáig aláírják a stratégiai fegyverek korlátozásáról szóló szerződést (START), 1990 végéig pedig a hagyományos fegyverekről szóló megállapodást.              (Máltán ért véget a jaltai világrend, MTI visszatekintő, 2009. december 2.) Bár a csúcstalálkozón nem írtak alá konkrét megállapodást, ám  Gorbacsovnak  a Varsói Szerződés vezetői részére adott december 4-ei tájékoztatása alapján megállapítható, hogy a fegyverzetcsökkentés, a helsinki folyamat folytatása, és a katonai tömbök politikai ügyekre orientálása kérdéseiben is sikerült azonos platformra jutniuk. Egy szakértő mindezt számomra úgy „fordította le” hogy Moszkva – a szovjet peresztrojkához adandó legnagyobb  kereskedelmi kedvezmény, és a kelet-európai reformok elfogadása fejében – felszámolja a VSz-t, nem ellenzi a szovjet tömb országainak függetlenedését, míg az USA  eléri, hogy az általa dominált NATO katonai szervezete nem terjeszkedik a szovjet-orosz határok felé.  S  az  általam preferált teljes csapatkivonás is megvalósítható lett volna, hiszen a berlini fal leomlása után és a Kelet-európai rendszerváltozások hatására az USA is csökkentette európai jelenlétét, azaz számos egységét vonta ki, és vitte vissza a tengeren túlra. Helmut Kohl nyugatnémet kancellár és Gorbacsov elnök  pedig 1990. július 26-ai moszkvai tárgyalásukon állapodott meg abban, hogy a Szovjetunió  – elismerve a leendő egységes Németország szuverenitását – 1994 végig minden katonáját kivonja az NDK területéről. Ám sem egy Király-, sem a Gorbacsov féle elképzelésnek végül nem volt, nem lehetett esélye egy teljesebb és hosszútávon érvényes megvalósulásra. A II. Világháború után, amely a történlem  legnagyobb fegyveres konfliktusa volt, eldőlt a kérdés: (Nyugat-) Európa ura az USA, ott is maradt évtizedekig a legyőzött országokban. (72 éve vannak amerikai szárazföldi, légi egységek és haditechnika Olaszországban és az NSZK-ban!) A  Kelet-európai változások, és a Szovjetunió fölbomlása után azonban megszűnt a II. világháborús „rend”, azaz joggal merülhetett volna  föl a kérdés:  vajon mi dolga van még az amerikai csapatoknak Európában?

Visszatekintve a XX. század utolsó évtizedének végére, választ kaptunk erre. Nyilvánvalóvá lett: az Egyesült Államok  megszegte ígéretét/egyezségét, amelyet a német újraegyesítés  fejében Gorbacsov az amerikaiakkal kötött, miszerint a NATO keleti határa nem terjed túl a volt NDK határain. Az USA, immáron egyedüli katonai nagyhatalomként  – Korea, Vietnam, Afganisztán, Irak, a legutóbbi időkben Szíria, Líbia után –  a NATO-n keresztül, egyre erőteljesebb módon akart, s akar napjainkban még inkább, meghatározó szerepet magának Európában is. Így tehát utólag  sincs  mit csodálkozni azon, hogy  az általa beindított csatlakozási  úthenger   valamennyi volt szocialista országot, volt Vsz-tagot „bele simította” a NATO-ba.

Megszűnt VSz, hízó NATO

 A német újraegyesítés után a NATO – értelemszerűen? – a volt NDK területére is bevonult. A kérdőjel azért jogos, mert az egyesítéskor az is fölmerült, hogy az NSZK nem marad tagja a szervezetnek. Másfelől, további bővítésről sem esett szó egy ideig. Sőt,  Henry Kissinger, anno Richard Nixon  amerikai elnök  külügyminisztere, először még egy amolyan semleges földrajzi sávban is gondolkodott – s tett javaslatot –  Finnországtól a Baltikumig, beleértve Magyarországot is. (S a későbbi nemzetbiztonsági főtanácsadó a ’90-es évek közepén is fellépett „a NATO meggondolatlan kiterjesztése ellen.”)  A csatlakozási nyomás alól mi sem voltunk kivételek, bár kétségtelen, hogy a rendszerváltozás után, főleg a délszláv háborúk miatt, s talán az Európai Unióba való belépésünket is elősegítendő, az első szabadon választott kormányunk – még ha dilemmával övezetten is, amire később kitérek – a NATO-ban (Washington) látta az ország biztonságának  garanciáját. Az Antall-kormány azonban csak addig ment el, hogy  az  un. „Békepartnerség”  alapító tagja lettünk. A döntő lépést  már a következő kormány tette meg, avval, hogy 1996. január 29-én – elsőként a volt Vsz tagállamok közül – hivatalosan is bejelentette csatlakozási szándékát a NATO-hoz. S hogy kerek legyen a dolog, a Horn-kormány 1997-ben népszavazást is kezdeményezett, hogy „belőhesse” Magyarországot a korábban ellenséges katonai tömbbe. Mivel azonban  az akkori MSZP-SZDSZ-kormányzat tudván tudta, hogy ennek azért nincs biztos támogatottsága, s hogy a szavazási hajlandóság,  a részvételi arány talán  nem fogja elérni az 50%-ot, gyors ütemben s úgy módosították a törvényt, hogy a referendum akkor is érvényes legyen, ha a választásra jogosultaknak (8 millió polgár) csak több,  mint negyede szavaz azonosan. „A kulcsfontosságú NATO-népszavazáson csak azért nem buktak meg, mert levitték az érvényességi küszöböt, ahelyett, hogy kitartó munkával nemzeti kérdéssé emelték volna.”(N. Kósa Judit, Népszava, 2017. szeptember 14.)  Így lett jogilag érvényes, ám politikai értelemben érvénytelen a NATO csatlakozásunk, hiszen a választópolgárok több mint 50%-a érdektelenségével nyilvánított véleményt, illetve ellene szavazott. Ám ez a népszavazás alkalmas volt arra, hogy a NATO még abban az évben meghívja csatlakozásra Magyarországot. Formálisan ez,  Cseh- és Lengyelországgal együtt, 1999-ben következett be. (S itt érdemes visszatekintenünk egy valós háborús pillanatra. A 90-es évek elején kirobbant jugoszláviai háborúknak  volt – kell legyen – egy nagy tanulsága hazánk számára: az, hogy óriási mázlink volt. Felvételünk után -1999. március 12. – mindössze néhány nappal kezdődött el ugyanis a NATO légitámadása – a város fölött éjszaka áthúzó repülőgépek félelmet keltő „morajlására” talán emlékeznek a szegediek – s a bombázások nem kímélték Újvidéket sem. S ha Szerbia nem kapitulál, akkor tán szárazföldi NATO, közöttük  akár  magyar csapatok bevetésével is,  éppen a vajdasági magyarokat sújtottuk volna.  S ha netán a mai NATO/USA/Ukrajna – Oroszország háborús konfliktusban „találnánk magunkat”, akkor a kárpátaljai magyarjainkat még inkább „táncba vinnénk”, miközben épp eleget szenvednek napjainkban is: már eddig  kilenc magyar fiú lelte halálát ebben az értelmetlen ukrán/ukrán-orosz polgárháborúban.  Arról nem is gondolkodva, hogy e helyi – avagy inkább nem is olyan kistérségi –  konfliktus NATO/amerikai szándékú eszkalálódása egyenlő lenne egy újabb háborúval – Európában. S ehhez nem lehet közünk!!)

A „kisgömböc” étvágya  azonban  nem  múlt, s így 2004-ben bekebelezte Bulgáriát, Romániát, Szlovéniát, Lettországot, Litvániát és Észtországot is. 2009-ben pedig Albániát és Horvátországot. S folytathatjuk a sort, hiszen az USA már 2008-ban határozottan kiállt Grúzia és Ukrajna NATO-tagsága mellett, ez utóbbit illetően a 2008-as bukaresti NATO csúcstalálkozón – bár konkrét határidő megjelölése nélkül – ígéretet is tett a felvételre. ( S tavaly  ért véget az a ratifikációs folyamat, amelynek révén a kis nyugat-balkáni állam, Montenegró  is teljes jogú tagja lett  a NATO-nak.) Joggal tehette hát föl a kérdést az idő tájt Putyin elnök: „Miért van szükség a katonai tömb bővítésére, amikor az ellenség, amellyel szemben azt felállították – vagyis a Szovjetunió – már nincs többé? Álláspontja ugyanis mindvégig ez volt, vagyis, hogy a NATO Oroszország ellen irányul.” (Gál Mária, Népszava, 2016. december 30.) A NATO bővítése nyomán a szövetség biztonsági garanciái kiterjedtek a 12 új tagállamra is, „…egyúttal azonban megszüntették a stratégiai mélységet, ami a második világháború utáni szovjet biztonságérzet alapja volt.” (Zord Gábor László, Magyar Nemzet, 2015. október 22). Hol vagyunk már a ’89-es máltai megállapodástól, miszerint a NATO keleti határa nem terjed túl a volt NDK határain. Az elmúlt húsz esztendő alatt, az Észak-atlanti katonai tömb, (  az Egyesült Államok ) több,  mint  ezer kilométerrel nyomult  keletebbre, az orosz határ felé. S nem kell sem geo-, sem biztonságpolitikai szakértőnek lenni ahhoz, hogy a térképre pillantva megállapíthassuk, hogy  a NATO/USA, Törökországtól Észtországig immáron körbe fogja Oroszországot. (A Kádár-kori pártzsargont használva: „Van még kérdés, elvtársak?!” ) A „teljességhez„  már csak Ukrajna kellett. Azaz, kellett volna, mert a Majdan-téri  öldöklő káosz –  amelynek létrehozásában az USA kézzel-lábbal benne volt – lépni késztette Oroszországot. „ Az eseményekkel való tehetetlen sodródás Moszkva számára vészesen alakuló dinamikája, az oroszellenes hangulat lépéskényszerbe hozta a Kremlt. A tét óriási volt. Vlagyimir Putyinnak el kellett döntenie, hogy a kisebb szünetekkel negyedszázada tartó külpolitikai visszaszorulását megállítva, közvetlenül a szláv térségbe engedi-e a NATO-t, egészen a határáig, vagy a Nyugat értésére adja, hogy Amerikával az élen átlépte azt a bizonyos vörös vonalat.” (Stier Gábor: A Nyugat értett a Krímből, Magyar Nemzet, 2017. március 20.) Nos,  az orosz elnök döntött: „Nyet!” Egyszerű értelmiségiként, szerintem ez a NATO/USA és  Oroszország, Ukrajna konfliktusának eszenciája. (Gyerekkori élményt aktualizálva: „Tanár bácsi kérem, a verekedés úgy kezdődött, hogy a Szása visszaütött.”) S az orosz válaszlépésre  hivatkozva a NATO, 2014 óta, hadgyakorlatok sorát brusztolta ki  Európában, hazánkban is, amerikai csapatok részvételével. A 2016 tavaszán-nyarán Lengyelországban tartott Anakonda fedőnevű  hadgyakorlaton 30 ezer katona vett részt, és több ezer haditechnikai eszközt vonultattak fel. Ennek a hidegháborúra emlékeztető katonai erődemonstrációnak is nyilvánvaló célja volt Oroszország megfélemlítése. ( A „megrettent” orosz védelmi miniszter, Szergej Sojgu viszont azt jelentette be májusban – mint arról a Reuters tudósított – hogy Oroszország   az év végére három hadosztállyal megerősíti nyugati és déli határait.) „ Idén nyáron pedig 40 ezer fős NATO hadgyakorlatot tartanak Európában, amihez Magyarországon keresztül érkezik majd sok katonai erő, és gépjármű” – idézte a Magyar Idők (2017. február 23.) Benkő Tibor vezérkari főnököt. Egyik, Békés megyéből származó kollégám – huszonéves ifjonc, aki még nem szagolt puskaport, mert már nem volt katona békeidőben sem –  mit sem tudva erről, úgy május elején megerősítette mindezt, hiszen hazamenve, a békéscsabai vasútállomáson hosszú vagonsort látott, tankokkal megrakottan. Meg is kérdezte: „Mondd „okoskatona”: hadszíntér lennénk, vagy mi a franc ez?” S csak tényszerűen rögzítem: 1989 áprilisában harmincegy szovjet harckocsi hazafelé indult Kiskunhalasról. Kifelé!

Huszonnyolc évvel később, hasonló nagyságrendű amerikai tank Magyarországon vonatozik. Befelé!! S ez utóbbira értendően: minket „…arra tanított a történelem: ha két nagyhatalom rosszban van egymással, Közép-Európából felvonulási terület lesz. ( Szőcs László írása, Magyar Idők, 2017. január 12. )

Mindemellett, miként azt a Népszabadság egy korábbi – 2015. március 5-ei – lapszámában a Defense News-t idézve közreadta: „Az amerikai hadsereg azt tervezi, hogy elrettentésként csapatokat küld Romániába, Bulgáriába, attól tartva, hogy az orosz agresszió Magyarországra, a Cseh Köztársaságra és Oroszország déli szomszédjára Grúziára is kiterjed”

Ma már az Egyesült Államok nem csak tervezi, hanem, NATO „fedőnév” alatt, egyre inkább önállóan lép, s egyre nagyobb mennyiségű saját katonát és fegyvert telepít Kelet-Közép-Európába. A Balti államok – Észtország, Lettország, Litvánia – mellett  Lengyelországba, Romániába, Bulgáriába és Magyarországba. „ Logikus: Amerikai páncélosokat és rakétákat telepítenek Kelet-Európába. Ha meg akarják védeni az amerikai határokat, közelebb kell menni az orosz határokhoz.” (Böcz Sándor, A helyzet komikuma, Népszabadság, 2016. június 3.)  

A hét országban szétterített páncélos dandár állományából hazánkba – sajtóinformációk szerint – 50 harcjárművet, közöttük négy Abrams harckocsit és nyolc Bradley gyalogsági harcjárművet telepítettek, állandó jelleggel, a tatai laktanyába.  (Színházba járók tudják: ha az első felvonásban ott van a színen egy pisztoly vagy puska, az a darabban előbb-utóbb el is fog sülni.) S teszem hozzá mindehhez:  két  balti államon kívül egyik „telepített” ország sem határos közvetlenül Oroszországgal.. Azaz igencsak kérdéses, miként is fenyegeti ezen országok biztonságát, függetlenségét Moszkva. Az viszont  nagyon is megfontolandó aggodalom kell legyen  számunkra, amit Somogyi János fogalmazott meg írásában  (Magyar Idők, 2016. július 5.) :  „A NATO állítólag Oroszországtól akarja megvédeni  Kelet-Európát, pedig lehet, hogy éppen a NATO-tól kellene megvédeni a térséget, hiszen…..Ha majd egy tagországban „meg kell menteni a demokráciát, a jogállamot”, akkor „be sem kell hívni” a csapatokat, ott vannak már, s akár fegyveresen is beavatkozhatnak az adott ország belügyeibe.”  (Jééé – ’68!) S itt köszön vissza, évtizedek után, az 1989-es parlamenti  indítványomban írtak: ”Bárha tény is, hogy ez a „megszállás” napjainkra idézőjelbe szelídült, ám a kérdés jogos és elvi jelentőségű: lehet-e önállóságról, függetlenségről, önrendelkezésről szólni, lehet-e békés, együttműködő társadalmakat építeni akkor, ha mindez bármikor korlátozható?” Szóval, miért is vagyunk mi NATO-tagország? Miért is lenne más a helyzetünk – ha úgy tetszik: alávetettségünk – mint anno Vsz-tagként? S milyen „megszállás” alatt is vagyunk?

Amerikaiak a spájzunkban

Szenes Zoltán nyugállományú vezérezredes, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem tanszékvezető professzora, egy vele készített háttérbeszélgetésben (Népszabadság, 2016. április 1.), az amerikai páncélos dandár telepítését illetően – felemlítve a NATO és Moszkva 1997-es szerződését is, miszerint a felek tartózkodnak attól, hogy jelentős állandó haderőt telepítsenek a másik területének határainál – úgy fogalmazott, hogy ez az amerikai döntés kompromisszumot jelent. „Lesz is NATO dandár meg nem is, hiszen nem a szövetség színeiben vonul oda az alakulat, amely formálisan ideiglenesen állomásozik majd a térségben, ám valójában folyamatos lesz a jelenléte.”

A mai húszon-  harmincéves ifjak kivételével a magyar népesség döntő többsége megélte, ily módon értelmezni tudja azt a módhatározós nyelvtani szerkezetet, hogy „ideiglenesen hazánkban állomásozó…” Nos, az utóbbi években ismét, s egyre nagyobb intenzitással élhetjük meg ennek mibenlétét. Már 2015 őszén a Bakonyban tartott amerikai-magyar hadgyakorlatra egy zászlóaljnyi amerikai katona, meg persze páncélozott terepjárók és –lövész járművek, tábori ágyúk, no és  tankok (Tata) települtek Magyarországra. Az 1999-es  szerbiai bombázáskor „megismert” amerikai repülőkötelék egyes gépei ma már otthonosan landolgatnak a katonai repülőtereinken. Taszár már a 90-es évektől – még a csatlakozásunkat megelőzően – NATO légi bázis. A Magyar Honvédség pápai bázisrepülőtere meg tiszta Amerika. Lapértesülések szerint ugyanis ide költöztettek, állandó(folyamatos) jelleggel, öt darab –„tankgyilkosnak” is nevezett – A-10-es sugárhajtású repülőgépet,  több száz főnyi kiszolgáló személyzettel,  amelyek/akik az amerikai 74. Flying Tigers Repülőezred állományába  tartoznak. S amelyek magyar földről, (névlegesen) magyar repülőtérről szálldosnak majd a térségbeli hadgyakorlatokra, pl. az Oroszországgal határos Baltikumba. S ha mi, magyarok, az egyetlen nekünk maradt  kecskeméti katonai repülőterünket alkalmassá kívánjuk tenni a polgári légiközlekedés számára is – nos, engedélyt kell kérnünk a NATO/USA-tól! Az Észak-atlanti katonai tömb  védelmi minisztereinek 2015 őszi találkozóján arról is döntés született, s ezt megerősítették a 2016 júliusában tartott varsói NATO csúcstalálkozón is, hogy a történelmi koronázó városunkban, Székesfehérváron, a majd félévszázadig volt szovjet  katonai központ helyett, regionális NATO parancsnoki központot hoznak   létre, hosszútávon, amerikai katonai egységek, és amerikai katonai eszközök telepítésével. Megtették, nemrégiben avatták föl. Szóval, az amerikai katonák már nem csak hogy a spájzunkban vannak, hanem már a konyhánkban is. („ Van még kérdés, elvtársak?!”) Tudom, persze, mint azt lapinformációk már évekkel előbb megerősítették, hogy a balti államok mellett pl. a lengyelek állandó amerikai jelenlétet szorgalmaznak országukban. Legyen ez az ő dolguk, döntésük. Ám ha a mi kormányunk dönt, engedi, hogy amerikai katonák „ideiglenes-folyamatos” jelleggel tartózkodhassanak Magyarországon, akkor én, mint magyar állampolgár – remélem joggal – kérdezem: mi a fészkes csudát keresnek itt a Kárpát-medence közepén, a hazámban,   44 évnyi  szovjet „ideiglenes” után, gyakorlatilag állandó jelenlétükkel  az Óperenciás tengeren túli (idegen!)  katonák? Ki ellen akarnak védeni minket, avagy inkább ki ellen akarnak felhasználni bennünket?! S miért, meddig akarnak itt lenni ideiglenes-folyamatos jelleggel?  Nem kívánnék ugyanis újra valami olyan mínuszos újsághírt olvasni – tán a 70-es évek  vége  felé  volt – miszerint egyik alföldi nagyközségünkben „…átadták az első öröklakásokat az ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet hadseregcsoport  helyi  alakulata tisztjeinek.”

„Köddé vált népek sorsa figyelmeztet, ha egy nemzet feladja függetlenségét, bármikor visszasüllyedhet egyszerű nemzetiséggé. A birodalmak bekebelező és megemésztő étvágyával szemben csak a saját nemzeti függetlenségünk védhet meg bennünket.” (Orbán Viktor miniszterelnök beszédéből, 2016. október 23-án.) S evvel egyet  lehet érteni. Csakhogy: Magyarország NATO-tagsága nem a saját nemzeti függetlenségünket, sokkal inkább újabb  katonai függőségünket eredményezte, újabb háború(k)ba sodródásunkat vetíti előre, önálló államiságunkat, valós érdekérvényesítő képességeinket meg éppen hogy gyengíti, gúzsba köti, leginkább kimúlasztja!

Semlegesség opció

Ami nem ördögtől való, sőt    nagyon is megfontolandó, s szerintem megvalósítandó. Az erről való gondolkodás, igény, mi több döntés, nem is  példa nélküli legújabb kori  történelmünkben. Hadd menjek vissza ennek igazolására az időben, napjainktól. A mai parlamenti pártok közül a Jobbik az, amelyiknek van, vagy volt (?), ámbár nem éppen kontúros véleménye, álláspontja Magyarország NATO-hoz való viszonyáról, netán hazánk semlegességéről. A NATO tagállamokat is  soraiban  tudó EU-val szemben a kezdetektől fogva radikálisan fellépő jobboldali párt (legszélsőségesebb megnyilvánulása volt ugye az uniós zászló nyilvános elégetése) ma már finomabban pengeti a külpolitikai lant húrjait, mint az Vona Gábornak egy , a Magyar Nemzetnek adott egész  kolumnás interjújából kiderült (2015.március 28.). Abban  a pártelnök leszögezi, hogy „…mi nem vagyunk Európa-ellenesek, és az EU-kritikánk sem zsigeri.” Azért hozzáteszi:  „A jelenlegi EU nem jó Magyarországnak.” A folytatódó kérdésre, hogy a NATO-tagságunkkal is van-e bajuk, azt mondja, hogy  „Ez már sokkal több fejtörést okoz…. Érdemes lenne beszélni róla, hogy a NATO-val milyen kapcsolatot kell ápolnunk, erről társadalmi vitát is lehetne nyitni. Egyenlőre csak eddig mennék el.” S hogy milyen kapcsolatra gondol? „Több verzió is van, és nem zárható ki akár a semlegesség sem, úgy, mint Svájcban vagy Ausztria esetében. De ezek még nagyon távoli kérdések.” Azaz nem is olyan távoliak, mert mint folytatja… „Nem tartom elképzelhetetlennek, hogy az Ukrajna területén zajló konfliktus újra eszkalálódik, és akkor Magyarország nehéz helyzetbe kerül, hiszen NATO-tagállamként be kellene lépnünk ebbe a háborúba, és adott esetben hadat viselni Oroszország ellen. Én ettől nagyon óvnám Magyarországot, a négy kérdésből álló és jelenleg is zajló aláírásgyűjtésünk egyik pontja éppen arra vonatkozik, hogy hazánk a tagság ellenére is maradjon semleges.” No, itt homályosult el nálam véglegesen  a Jobbik semlegesség álláspontjának kontúrvonala. Ugyanis, durván mondva: prostinak  lenni, meg  szűznek is maradni, az az abszurditások világa. Finomabban fogalmazva: kint is lenni meg benn is lenni, az bizony nem megy!

Volt azonban  egy ennél sokkal határozottabb, ésszerűbb, a realitásokat is figyelembe vevő semlegesség álláspont, amelyet az 1987. szeptember 27-én Lakitelekről mozgalomként indult, majd párttá szerveződő és négy évig kormányon lévő MDF képviselt. Elképzelésükről is szólt Kulin Ferenc irodalomtörténész – aki a rendszerváltozás idején az MDF elnökségi tagja, illetve alelnöke volt – a Magyar Hírlapnak adott interjúban (2015. március 24): „Az MDF markáns stratégiával rendelkezett, ennek az első három pontja úgy szólt, hogy semlegesség, harmadik utas program és a népi ballal való együttműködés. Ehhez képest Antall József bejelentette,  hogy csak akkor vállalja az elnökséget, ha új stratégiát vezethet be, a régi célkitűzéseket pedig elfelejtjük. Semlegesség helyett az euroatlanti integrációt ajánlotta.”

Az interjúban mondottak alapján arra kértem Kulin Ferencet, ugyan világosítaná meg számomra az MDF semlegesség mibenlétét, s az antalli euroatlanti fordulat indokát. Íme:

Magyarország semleges státusza csak addig látszott megvalósíthatónak, amíg nem mutatkoztak annak jelei, hogy a magyar belpolitikai folyamatok láncreakciót indíthatnak el egész térségünkben. 1989 őszén azonban tektonikus erejű változások kezdődtek a többi szocialista országban is, s az ottani fejlemények – mindenek  előtt az NDK-ban zajló események – nyilvánvalóvá tették, hogy a magyar rendszerváltozás egy gyorsan átalakuló geopolitikai környezetben vezényelhető csak le, s hogy az ország külpolitikai státusza nem függetleníthető a Kelet-Közép-Európa egészében zajló folyamatoktól. Ezzel nemcsak az MDF külpolitikai irányelvei bizonyultak tarthatatlannak.

1989 szeptemberében, amikor Szűrös Mátyás „az USA Kongresszusa mindkét háza elnökének a meghívására” többpárti parlamenti küldöttség élén látogatott Amerikába, az Országgyűlés elnökeként még maga is semlegesség-párti volt, s örömmel konstatálta, hogy Magyarország semlegessége az osztrák és a finn modell szerint Kissinger véleménye szerint is megvalósítható. Házelnökünk akkor még nem tudhatta, hogy Kissinger néhány hónappal később már egy másik javaslattal fog előállni, melynek értelmében hazánknak   Lengyelországgal és Csehszlovákiával együtt kellett volna a Szovjetuniótól és a NATO-tól egyaránt elkülönülő tömböt alkotnia.

Miután az osztrák-finn modell az MDF lakiteleki programjával volt összhangban, a semleges kelet-közép-európai zóna ötlete pedig a Visegrádi Együttműködés magyar kezdeményezéséhez illeszkedett, Budapest részéről mindkét amerikai javaslatra lett volna fogadókészség. Antall József sem elvi okokból zárkózott el a semlegesség deklarálásától, hanem mert tisztában volt azzal, hogy annak csak nagyhatalmi garanciák esetén lenne realitása. 1989-ben azonban sem a szovjet-amerikai kapcsolatok képlékenysége, sem az európai hatalmaknak a „német kérdés” miatt feszültté váló viszonya nem tette lehetővé, hogy térségünkről, s benne hazánkról nemzetközi jogi érvényű döntés szülessen. Végül is nem a Szovjetunión belüli visszarendeződés veszélye, hanem a nyugati hatalmak közötti érdekellentétek jelölték ki Magyarország külpolitikai mozgásterét. A magyar diplomácia 1990 nyarán súlyos dilemma elé került. Tudomásul kellett vennie, hogy az egyesült Németország csak a kétoldalú kapcsolatok fejlesztése révén hajlandó a számunkra is előnyös gazdasági együttműködésre, s ezért nem érdekünk, hogy partnerek legyünk az amerikaiak kelet-közép-európai programjának megvalósításában. 1990 nyarának végére a magyar kormány számára tehát világossá vált, hogy ha választania még nem is kell az amerikai és a német orientáció között, rövid időn belül el kell döntenie, hogy azok ütközése esetén melyiket sorolja első helyre. Az az elképzelés ugyanis, hogy a kettő egyensúlya megteremthető, ha az előbbitől elsősorban biztonságpolitikai garanciákat, az utóbbitól főként gazdasági segítséget remélünk – illuzórikusnak bizonyult. Amikor „Antall József miniszterelnök 1990. július 16-18. között látogatást tett Brüsszelben az Európai Közösségek központjában, valamint az Európa Parlamentben, továbbá a NATO központjában”, és „tárgyalást folytatott Manfred Wörner NATO-főtitkárral”, még reális lehetőségnek látszott, hogy két pillérre építsük a Nyugattal való kapcsolatainkat. Jelezte, hogy szándékában áll a szervezettel való kapcsolat kiépítése, többek között diplomáciai téren” de az Európa Parlamentben azt is kifejtette, hogy – „az ismert geopolitikai okok miatt” „Magyarország nem kíván a NATO tagja lenni” Mindaddig tehát, amíg az amerikai-német rivalizálás el nem dőlt Washington javára, Antall József kormánya annak ellenére is független külpolitikát folytatott, hogy belátta az ország semleges státuszának irrealitását.

Forradalmi helyzetben azonban nincs idő „dilemmázni”, latolgatni, gyorsan, határozottan kell dönteni. Mint volt az 1956 októberében. Standeisky Éva  írásában (ÉS, 2016/32. augusztus 12.) tömören, s rendkívül érzékletesen adta közre, az akkor történteket: „A forradalom időíve a 23-i kezdőponttól emelkedett október 28-ig, a nemzeti demokratikus forradalom elismeréséig, majd tovább magasodott 30-án a pártok alakításának engedélyezéséig (…), majd csúcspontját a VSZ felmondásával, a semlegesség november 1-jei kihirdetésével érte el.”

Nagy Imre rádióbeszéde

Magyarország népe!

A magyar nemzeti kormány a magyar nép és a történelem előtti mély felelősségérzettől áthatva, a magyar nép millióinak osztatlan akaratát  kifejezve kinyilvánítja a Magyar Népköztársaság semlegességét. A magyar nép, a függetlenség és egyenjogúság alapján az ENSZ alapokmánya szellemének megfelelően igaz barátságban kíván élni szomszédaival, a Szovjetunióval és a világ valamennyi népével. Nemzeti forradalma vívmányainak  megszilárdítását és továbbfejlesztését óhajtja anélkül, hogy bármelyik hatalmi csoportosuláshoz csatlakoznék. A magyar nép évszázados álma valósul meg ezzel. A forradalmi harc, melyet a magyar múlt és jelen hősei vívtak, végre győzelemre vitte a szabadság, a függetlenség ügyét!

Ez a hősi küzdelem tette lehetővé, hogy  népünk államközi kapcsolataiban érvényesítse alapvető nemzeti érdekét, a semlegességet.

Felhívással fordulunk szomszédainkhoz, a közeli és távoli országokhoz, hogy tartsák tiszteletben népünk megmásíthatatlan elhatározását. Most valóban igaz az a szó, hogy népünk olyan egységes ebben az elhatározásban, mint történelme során még talán soha.

Magyarország dolgozó milliói!

Védjétek és erősítsétek forradalmi elszántsággal, önfeláldozó munkával, a rend megszilárdításával, hazánkat, a szabad, független,demokratikus és semleges Magyarországot.

(Elhangzott 1956. november 1-jén 19 óra 53 perckor a rádióban. Megjelent: Népszabadság, 1956. november 2.)

Aztán november 4-én megindultak a szovjet tankok, s a semlegességünk is odaveszett. Szenvedtük évtizedekig. Ám a legutóbbi évtizedben, s napjainkban újra háborús helyzet van. A költővel szólva: „Háború van most a nagyvilágban,/Isten sírja reszket a szent honban.” Afganisztánban, Irakban – ahol a mi katonáink is ott vannak (hogy miért? ki tudja miért, kikért is haltak meg ott honfitársaink, katonáink értelmetlenül több ezer kilométerre a hazájuktól!) – még nem szűnt a békétlenség, s hogy az Irak-Kurdisztán népszavazás mit „hoz”, az még a „jövő zenéje”;  Szíriában hét év kegyetlen öldöklés után is „csak”  enyhült  a harci zaj, mi több napjainkban török katonák araszolnak a szíriai és iraki kurdok ellen, s még kérdés marad, egymásnak esik-e ott  a két nagyhatalom – USA, Oroszország- s egy Közel-keleti „világháborúnak” milyen hatása lesz Európára, s hazánkra.

Korea-környéken, Phjonghcsang, és a Panmindzsoni Nyilatkozat „békessége”  ellenére is,   nem tudni még, meddig feszül majd újra a húr, s mi lesz a következménye, hiszen ehhez a „békességhez” elengedhetetlen Kína és az USA, no meg Oroszország jóváhagyása is. Szóval, ne igyunk előre a medve bőrére!

Európában meg újra, egyre keményebb  hidegháborús szelek fújnak,  a NATO/USA „aggaszkodik” – bennünket is nyomakodni késztetve – Oroszországnak, s a diplomáciai csatározások mellett  keményen hadgyakorlatoznak  is egymással szemben, felvonulási területté téve hazánkat is. Mi, magyarok pedig ezt, ezeréves történelmi honvédésünk, s több százados rebellis  múltunk ellenére is  elfogadva,  itt „kuksolunk” a Kárpát-medence közepén, a szovjet megszállás után  az amerikai hadsereg „gyámsága” alatt, s nem merünk szembemenni, nemet mondani ennek a, lassan a fél világra  terjeszkedő  értelmetlen háborúskodásnak. A semlegességünket bátran kinyilvánító mártír miniszterelnökünk   és  hős mártír katonái  forognak a sírjukban. Úgy tartom: Magyarországnak mindörökre ki kell szállnia ebből a háborús-öldöklős mókuskerékből. Ki kell mondania: mi nem háborúzunk. Senki ellen! Senki mellett. Országunkat, a hazánkat azonban megvédjük.

Konklúzió: „A háborúval mindig veszítünk, az egyetlen mód a győzelemre, ha nem háborúzunk.”

Javaslat:

1./ Magyarország kilép a NATO katonai szervezetéből, és kinyilvánítja semlegességét,

2./ A Kormány tárgyalásokat kezd az Egyesült Királyság, Lengyelország és az Oroszországi  Föderáció kormányával, Magyarország semlegessége nemzetközi jogi garanciáinak megadásáról,

3./ Széleskörű szakmai és társadalmi vita után az Országgyűlés megvitatja és megalkotja a semleges Magyarország/Magyar Köztársaság Alaptörvényét/Alkotmányát, amelyet népszavazás erősít meg*

 

Epilogus I.

Ifjonc korom internátusi épületének „másik fele” a Kecskeméten (is) ideiglenesen állomásozó szovjet hadak tisztjei gyermekeinek iskolája volt. Közös nagy udvarunkban, telente hócsatákat is vívtunk velük. S bizony, mikor észleltük, hogy elleneink némi murvával súlyosbították hógolyóikat, mi is, mint az 56-os felkelő nép, oda kiabáltuk nekik: „Ruszkik haza!” A forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára emlékező Népszava Szép Szó mellékletében (2016. október 23.) azonban láttam egy számomra addig ismeretlen, s megindítóan „szép” fotót. Két magyar katona áll egy harckocsi tetején, a lövegtornyon pedig  Kossuth-címer, s alatta e fehér betűs felirat: „Ez a haza magyar haza minden orosz menjen haza.” S az a két magyar legény, s  tank-feliratuk  minden bizonnyal most is üzenné a hazánkban ma „ideiglenesen/folyamatosan” állomásozó idegen katonáknak: „Ez a haza magyar haza………”

Epilógus II.  

Európában ma, nemzetközi jogi értelemben, semleges ország Svájc és Ausztria. Anélkül Svédország, Finnország és Írország. Másfél  éve, „Szláv testvériség 2016 „ megnevezéssel, szerb-orosz-belarusz hadgyakorlatot tartottak november 2-15 között a Vajdaságban. Az EU-tagjelölt Szerbia részéről kinyilvánították, hogy nem kívánkoznak a NATO-ba, azaz a katonai semlegesség hívei. Bizonyára lesznek, akik megmosolyognak, mások tán szerénytelennek fognak tartani, mégis „megidézem” Martin Luther King-et: nekem is van egy álmom: egy Svájc, Ausztria, Magyarország, Szerbia semleges védvonal – Európában.

*l989 novemberében az olasz törvényhozás munkáját tanulmányozhattam. A szenátus elnöke a dolgozó szobájában fogadott, ahol is amolyan kegytárgyként „jelen volt” az Olasz Köztársaság Alkotmánya. Spadolini úr büszkén mondta: 1948 óta, változatlan.

Utószó

Fenti írásomat vitairatnak szánom. Érdemleges szakmai, társadalmi hozzászólást, véleményt remélek. A semlegesség nem jelent egy új rendszerváltozást. Úgy mondanám – még ha ez nem idevalónak tűnnék is – , hogy evvel új fazont szabhatunk Magyarországnak, s valóban önálló, szuverén országként élhetünk tovább. A semleges Magyarországhoz azonban illő nemzetbiztonsági, és honvédelmi stratégiát is ki kell dolgozni. Nem kerülhetjük meg tehát például az alkotmányos kötelezettségként meghatározandó általános hadkötelezettség, és a sorkatonai szolgálat bevezetését, s az önálló Határőrség újbóli felállítását sem. Valós függetlenségünk megvédése érdekében tehát elengedhetetlen egy erős nemzeti hadsereg felépítése, s a honvédség ehhez igazodó jelentős fejlesztése.

Ezekről együtt gondolkodni, véleményezni, a mostani, ha úgy tetszik: elsőkörös vitát követően közreadandó írásommal kívánok majd hozzájárulni.

 

0
0
0
Close Menu