Előszó

Korábbi írásomban úgy szóltam:

Van egy álmom: egy semleges Magyarország!  Úgy, mint Finnország, avagy Ausztria. Merthogy ezen országok lehetnek ma is amolyan példaképeink a már réges-rég semleges Svájccal együtt. S, hogy mindehhez elengedhetetlennek tartok egy – 18 éves kortól kerekedően – naprakész sorkatonai szolgálatot, s megtervezett tartalékos továbbképzést is, amelyek kiegészülve egy – nem rendőri/rendészeti, s un. határvadász szolgálattal, hanem – nevesített valós határőrséggel, képes a mai viszonyok között is a több mint ezer éves haza védelmére.

Alább persze csak a magam visszatekintő katonai tapasztalatát teszem hozzá e téren is, a semleges Magyarország javaslatomhoz, az álmomhoz, a mai NATO – „direktóriummal” szemben.

SEMLEGES MAGYARORSZÁGOT II.
FEGYVERES SEMLEGESség
1. RÉSZ

2019.06.21

A

Szerző: Király Zoltán

Akkor, „Kossuth Lajos azt üzente…”. S jöttek a már szabad jobbágyok, betyárok, Lenkey- huszárok, kis- és középnemesek, magyar arisztokraták, más nemzetekhez is tartozók, katonák, tisztek, tábornokok – megvédeni a magyar hazát. Akkor, az ifjú osztrák császár, az orosz cár Paskievics-e révén leverte, Haynau-i által „kivégeztette” szabadságharcunkat.

Bő másfél évszázaddal később, képletesen szólva, mi magunk adtuk fel jobbágyainkat, betyárjainkat, huszárjainkat, nemeseinket, katonáinkat, amikor úgy döntöttünk, nem kell honvédő erő, merthogy „ …jelenleg szükségtelen a Magyar Honvédség önálló honvédelemre való alkalmassá tétele.” Mert hát ugye, már NATO tagállam vagyunk, s az USA-val is hű szövetségesek. Oly annyira, hogy mára már fel is válthatták országunkban – NATO fedőnévvel – a korábban volt vesztes háborúnk után majd’ fél évszázadig rajtunk uralkodó szovjet hadakat.

S mikor tavaly előtt, a már itt lévő amerikai katonai egységekre s harceszközeikre is utalva egy ifjú, huszonéves leányt/hölgyet kérdeztem, vajon miért is amerikai katonák védenének bennünket, mikor nekünk kell megvédeni a saját hazánkat, lebiggyesztve az ajkát  csak ennyit szólt: „Ezekkel a mai fiúkkal?”

Növendék „főtörzsként” 1968-ban. Forrás: „Néphadsereg”c. lap

KATONÁNAK LENNI

Mindenek előtt, általános megközelítésben, ne felejtsük el: annak, hogy egy közösség képes legyen bárminemű külső fenyegetettséggel szemben megvédeni önmagát, a korszerű haditechnikai felkészültségen túl mellőzhetetlen társadalomlélektani feltételei vannak. Nem elég, ha vannak jól kiképzett honfitársaink, akik a katonai pályát hivatásuknak tekintik. Ha az állampolgárok sokasága nem érzi személyes biztonsága és boldogulása  feltételének az önvédelmi harcot, a „hivatásosok” kötelességtudata nem sokat ér. Gondoljuk meg: ha a reformkor egyik politikus-óriása, Kölcsey Ferenc (1834-ben) nem a „szabadság és tulajdon” jelszavával jelöli meg a nemzeti érdekű politika célját, s ha Kossuth Lajos a híres toborzó beszédeiben nem a földre, nem a saját birtokra vágyó tömegeket mozgósítja, kikből verbuválódhatott volna az ellenfelet térdre kényszerítő magyar hadsereg? A katonaság csak akkor felelhet meg hívatásának, ha azonosulni képes közössége békés céljaival. 

Eme általánosabb és  visszatekintő eszmefuttatás után néhány, a múlt évtizedeinkből való gyakorlatiasabb, személyes vélemény a katonaságról. Elsőként is azé, aki önhibáján kívül nem élhette meg a katonai létet: „Az asztmám miatt nem soroztak be katonának az érettségi után, pedig az osztályban én voltam, aki igazán ki akarta próbálni a katonaságot. Megviselt, mert valahol a férfiasság megkérdőjelezéseként éltem meg.” (Szalay-Berzeviczy Attila, a BOM alapítója, Nemzeti Sport, 2016. november 26 .) S két ifjú sportolói megközelítés: Az Atomerőmű KSC Szekszárd kosárlabda csapatához tavaly szerződött Európa-bajnok és olimpiai bronzérmes Nevena Jovanovics interjút adott a Nemzeti Sportnak (2018. augusztus 23.) Arra a riporteri kérdésre, hogy „Mi a délszláv csapatsportok titka? Elképesztően sikeresek a volt jugoszláv tagállamok.” – a bájos hölgy a következőt válaszolta. 

„A fegyelem, amire gyerekkorunkban megtanítanak bennünket. Emellett a tisztelet megadása, elsősorban az edzőnek és az ellenfélnek. Továbbá megtanuljuk értékelni, amink van, nem irigykedni másra, amiért olyasvalami birtokában van, ami nekünk nincs. 
Gyerekkorunkban szenvedünk, mert időnként úgy bánnak velünk, mintha katonák lennénk, szinte kiképzést kapunk, de működik.”  

S egy ifjú magyar  sportolótól, a Freiburg 21 esztendős magyar válogatott labdarúgójától, Sallai Rolandtól, akit ugyancsak tavaly a ciprusi bajnok APOEL-től szerződtetett a német élvonalbeli egyesület. Sinkovics Gábor kolléga amolyan kijelentő módban fogalmazott kérdésére ( Nemzeti Sport, 2018. szeptember 24.), miszerint „Más a tempó, más a ritmus, mint Cipruson.” válaszolva, ezt is mondja: „Tudja, a német futballra talán a katonás rend a leginkább jellemző…..itt a minimum elvárás a rend, a fegyelem és a tervszerűség. Mindenki tudja a feladatát, a helyét….”

 S még valaki mondatai, aki idén, 22 évesen, a budapesti vívó világbajnokság párbajtőr döntőjében aranyérmes lett. Ő Siklósi Gergely, aki így nyilatkozott a Nemzeti Sport lapszámában ( 2019. szeptember 27.)   “Szerződéses  katona vagyok őrmesteri rendfokozatban, szeretném  az alapkiképzést is elvégezni, mert magasabb szintre fejleszteni a fegyelmezettséget.” (Nagyon-nagyon zárójelben teszem hozzá: őrmesteri rendfokozattal alapkiképzést tenni, nos ez egyszerűen ismeretlen számomra, merthogy anno egy valós hadseregben az alapkiképzés után még mindig honvéd lehetett valaki, kitüntetett esetben – őrvezető.)  Ilyen lenne ez a mai magyar hadsereg, hogy alapkiképzés nélkül is lehet már valaki őrmester? Ez komoly? Benkő tábornok, Miniszter  Úr??!!) Azért még hozzá tenném az általa mondottak további részét, ami ettől jobb: “Egyébiránt a sorkatonaság szerintem nem volt haszontalan, én legalább is úgy érzem, nekem nem lett volna rossz élmény. Ha megkérdezem apukámat, vagy idősebbekkel beszélgetek, általában kedvező véleménnyel vannak  azokról,  a  katonaságnak számos pozitív hozadéka  volt az életükben.” (utólagosan szerkesztve: KZ, 2019.10.09.)

S még két, anno  valóban katonai szolgálatot teljesítő, azaz katonaviselt férfiember véleménye, amolyan vallomása, akik ugyan nem két évet – vagy mint  akkor a határőrségnél akár hármat is – szolgáltak volt.

 

Fotó: Horváth Péter Gyula/PestiSrácok.hu

 

 

 

„Kövér László házelnök például az év elején úgy nyilatkozott, amennyiben Magyarországon  és rajta múlna, mindent elkövetne, hogy az embereket meggyőzze a kötelező sorkatonai szolgálat támogatásáról….a házelnök azt is mondta, bár gyűlölt a hadseregben szolgálni, utólag mégis rengeteg hasznát látja annak az időszaknak. Elmondta, a katonai szolgálat hiánya nehezíti a „férfiemberek férfivé válását.” (Szánthó Péter, Népszava, 2016. június 29.)

„Negyven éve, 1978-ban vonultam be elő-felvételisként  12 hónapra katonának.” – írta személyes emlékét felidézve Horváth József a katonai elhárítás volt műveleti igazgatója, jelenleg biztonságpolitikai szakértő, a Magyar Idők  2018. október 19-ei  lapszámában. „Nem örültem neki, mert úgy éreztem, elvesznek egy évet az életemből. Persze voltak kabaréba illő őrmesterek, feleslegesen eltöltött napok, hetek. De a Kádár-korszak csúcsán is voltak kiváló katonatisztek, akik a poltisztektől függetlenül beszéltek nekünk hazaszeretetről, helytállásról, fegyelemről. Vigyáztak ránk, tanítottak bennünket… Lehet, hogy szerencsénk volt, de egy év után más emberként, talán már férfiként hagytuk magunk mögött a laktanyát.”

Az én két egyetemista fiamnak és kortársaiknak, fogalmuk sincs arról, mi az: katonának lenni. Vannak, akik azt mondják, nem is baj ez. Szerintem meg igen nagy, nagyon nagy! Mert a mai fitnesz-, tetkós-kondi, és egyéb energiaitalos „erőfejlesztő” alkalmatosságokkal szemben csak az életszerű helyzetek,  s persze a komolyan, hosszú éveken át végigküzdött sportolás alkalmasak arra, hogy egy  fiatal férfiember felmérje, mire is képes. Fizikailag és pszichésen is.  Kiegészítésként , s az előbbieket alátámasztandó, a Magyar Hang 2019. január 11-17-i lapszámából idézném a hivatkozást a Stern  magazinban írottakra, „Puhány  nemzedék” címmel: „A fitnesz, az edzőtermek és a szuperételek ellenére a mai fiatalok nincsenek olyan erőben, mint apáik, nagyapáink voltak 30 évvel ezelőtt. A német magazin  egy kutatás eredményeit ismertetve megállapította, hogy a mai 30 éves férfiak átlagosan 20 százalékkal gyengébbek. Az okokat a kutatók a munkavégzés típusának megváltozásában látják. A múlt század 80-as éveiben a férfiak nagyobb arányban végeztek fizikai munkát, mint ma. Átalakult az életmód, csökkent a fizikai aktivitás, s mindez elpuhította különösen a férfiakat. Más kutatások is megerősítették ezt..”  

S teszem hozzá mindehhez a magam személyes napi tapasztalatát, a villamoson, buszon, metró szerelvényen, az un. okos telefonokba fej- s gerinchajlítottan görnyedőket látva. Meg ezt is hozzátéve: „A folyamatosan előredöntött fej miatt egy kisebb szarv nő a fiatalok koponyájának hátsó részén – írja a Washington Post. Az extra csont növekedését ahhoz hasonlítják, mint amikor nyomás, vagy kopás hatására bőrkeményedések és tyúkszemek alakulnak ki a bőrön.” – Népszava információ, 2019. június 22. 

Visszatérve a magam nem puhány, mire is képes
  mondandójához: nekem, s persze kortársaim közül sokaknak,  másoknak is, ezt adta meg  a katonai szolgálat. A hadsereg. Hogy mi mindennel? A három hónapos alapkiképzés után, az eskü letétele előtt végre  eljutva  az „éles” 1/A lőgyakorlatra például avval, hogy „Parancs!” Ami   azt jelentette, hogy amikor én azt mondtam a „Fekve tölts!”-re, hogy „De itt sár van!”, akkor ez hangzott el:”Parancs!” S akkor azt végre kellett hajtani! Igaz, hogy utána éjfélig sikáltuk a hideg vizes betonvályúban  a köpenyünket és a gyakorló ruhánkat, de nem volt mese, nem lehetett visszaszólás, hanem csak „poccs”, kibiztosítás, célzás, háromszor egyes lövés, s aztán az eredmény bezsebelése. 

Szép emlékű testnevelő tanáromtól pofont kaptam a  gimnáziumban sorban való szemtelen visszapofázásért – gondolkodjanak el a mai tanerők, akiket manapság szinte még  meg is verhetnek a „törvény” szerint a kis taknyos kölkök (!), avagy a körmük festette nyafka leánykák (!!) – ám itt még egy hasonló visszabeszélés is kimaradás vagy eltávozás megvonással járhatott, netán egy napi fogdát jelenthetett. Az őrhelyen való alvásért, bagózásért, no meg ugye a parancs megtagadásáért akár „futkosó”, azaz igencsak kemény – legkevesebb – hat hónapos büntetőszázad, vagy büntető zászlóalj is kijárt!!

Azért az éjfélig nyüsztölt-mosott ruháink mellett persze volt váltóruhánk is. Akkor még hosszú posztó kabátunk, no és szovjet mintájú csizmánk volt, kapcával. Tetszenek érteni? Kapcával. Nem magyarázom el sem a szeretett „kölkeimnek”, sem kortársaiknak, hogy mi is volt az, mert aki viselte, pontosan tudja. Csak annyit: ha valaki nem jól „csinálta meg”, tekerte föl a lábfejére a kapcát, s az éppen a napi harcászati gyakorlatról hazafelé tartva kezdett  el „rakoncátlankodni”,  az biztos, hogy kínkeservet szenvedett a menetben. Én egyszer megéltem ezt, s emlékszem, szinte kínlódva vágytam már, látva a  laktanya esti fényeit, hogy hazaérjünk. Már bocsánatot kérek, szexuális élménnyel fölérő volt, amikor végre lehúzhattam a csizmát, és leszedhettem a lábfejemről az összegyűrődött kapcát. (Talán fél év múlva kaptunk aztán új  szerelést, posztóköpeny helyett mikádót, csizma helyett surranót, zoknival.)

 

Zászlóátadás! Tiszteeelegj! Forrás: saját archívum 1968-ból.

 

 

 

 

Persze nem ez volt az igazi, ha úgy tetszik férfipróbáló keménység a hadseregben, merthogy ez csak az eleje volt, az alakisággal, no meg a rendre, a katonai fegyelemre való szoktatással, a katonai szolgálati szabályzat ismeretével, a pisztoly és géppisztoly szétszerelésével, karbantartásával, használati tudnivalóival, s az egyéb, a lövész katona által használandó kézifegyverekkel, mint  pl. RPG,  kézigránát etc., meg a PSZH-val, FUG-gal, és más  lövész szállító harcjárművekkel  való ismerkedéssel. No és, persze,  a harcászati, hadászati alapismeretek elsajátíttatásával egyetemben. Hanem: az 1/A lőgyakorlat után még sokadszorra is végig csinálni a raj-szakasz alakzat szerinti éles lőgyakorlatokat, amikor a raj harcászati alakzatban rohan végig a lőtéren, rövid sorozatokkal  küzdve le a felbukkanó alakokat. (No, egy ilyen alkalommal történt meg, hogy a barátommal, visszafelé jövet, megbújtunk az erdő szélén – teszem hozzá, igen nagy fegyelemsértés volt – s néztük volna, hogy miként is teljesít a  második raj. S egyszer csak egy golyó süvített el a bal fülem mellet – talán egy fűcsomóban botlott meg társunk, s így félre ment a rövid sorozata –  s én,  mintha atomtámadás lett volna vágtam hasra magam  a füves részen. Szóval, akkor  bele kóstoltam mi az: éles harci helyzet – netán öldöklő!)

S később már  harcászkodni,  például szinte hetente egy egész napot, télen-nyáron, akár mínusz 10 máskor meg plusz 28 fokban – ezeknek természetesen a két év alatti szélsőségeit megidézve. Megrohamozni teljes fegyver-felszereléssel – kb. 26 kiló – egy kissé lankás, ám harminc-negyven méter magas dombot,  alkalmasint többször is a nap folyamán.  Avagy vegyvédelmi felszerelésben, teljes fegyverzettel, félnapokat „harcolni” ligetes terepen, netán egy nagy tábla kukoricásban. ( Szegény téesz-gazdák, utólag sem tudom, miként kárpótolták őket mindezért.) Nem tagadom, volt olyan, mikor is a majd’ tízperces rohanás  után, a tábla vége felé  bizony lehuppantunk a tekintélyesen magas kukorica szárak  aljába, lerántottuk a fejünkről a  gázálarcot, lihegtünk vagy másfél percet, s aztán vissza gázálarcozva magunkat befejeztük a gyakorlatot.  Pedig nem egyszer gyakoroltuk a “szívást”, merthogy többször is sétáltunk gázálarcban félórát, órát a valóban éles gázkamrában.

 

 

 

 

 

Forrás: National Geographic
Forrás: National Geographic

S persze, alkalmasint (növendék) század- illetve zászlóalj szintű  Tisza-i átkelést is „hadgyakorlatozni”. Ami azért sem volt semmi, hanem ha úgy tetszik szükséges tapasztalat, mert az 1967-es szédületes Tisza és mellékfolyói árvíz idején – ha úgy tetszik természeti hadiállapot  – bizony ott kellett lennünk a gátakon, rőzsekupacokat meg homokzsákokat – nem mai kicsike kilogrammosokat – hordva, letéve itt meg ott, vagy öt kilométerrel amott, aztán emitt meg kipakolni egy uszályt,  de valóban kilométereket és kilométereket gyalogolva a folyó(k) mentén – úgy 16 – 18 órákat szolgálva.  A kemény, talán  kéthetes, naponta úgy húsz-huszonöt kilométeres penzum után – nem emlékszem már pontosan – tán’ Fehérgyarmat egyik általános iskolája egyik tantermének olajos padlójára terített szalmaágyon meg mint a heringek simultunk egymáshoz, szinte össze ért a micsodánk, de minden pihenő alkalommal nagyon jókat aludtunk.

S itt, most, fölébresztem magamat – Önt is tisztelt olvasó – egy fél évszázaddal ezelőtti történettel, ami közvetetten az enyém is, meg a miénk, Magyarországé, a Magyar Néphadseregé volt, s persze európai és világesemény. Az 1968-as VSZ (Varsói Szerződés )  invázió. Bevonulásunk Csehszlovákiába.

Harcjárművek a komáromi hídon. Forrás: Zalaegerszegi Honvéd Klub





Nem volt semmi, bár engem szerencsére csak érintőlegesen fullantott meg. Idézem a Magyar Idők 2018. augusztus 17-ei lapszámából, a Borsódi Attila egész kolumnás írásából kivetteket: „Fél évszázada, 1968 augusztus 21-én nulla órakor a Magyar Néphadsereg 8. (zalaegerszegi) lövészhadosztálya átlépte a magyar-csehszlovák határt, és a szovjet, lengyel, és bolgár  egységekkel együtt megszállta északi szomszédunkat. …A 11 ezer fős magyar hadosztály – szovjet alárendeltségben – 155 páncélossal, kétszáz löveggel és aknavetővel, valamint kétezer harcjárművel több mint két hónapig tartott megszállva egy körülbelül 11 500 négyzetkilométernyi területet.” (Felvidék, K.Z.) Akkor én semmit sem tudtam minderről, az ország népe, mi több a mozgósított tartalékosok, s maguk a sorkatonák sem, hogy miért is lettünk hadiállapotra teremtettek. (Erre most nem térek ki.)  „Megjött a parancs: a hadosztály bevonul Csehszlovákiába….Augusztus 20-án délelőtt az állomány felesküdött, akkor értesültek a katonák arról, hogy át kell lépniük a határt, de még a vezetés sem tudta, hogy lesz-e ellenállás vagy sem. A parancs az volt, hogy ha nem lesz ellenállás, akkor tilos lőni. Kis András soha nem felejti el  azokat a perceket, amikor betáraztak. Azt mondja, olyan csend volt, hogy csak a helyükre kerülő töltények kattogó hangját lehetett hallani, mert mindenki átérezte a helyzet súlyát.” Egy másik nyilatkozó meg azt hangsúlyozta: „..nagy dolog volt, hogy nem volt ellenállás, mert különben vérfürdő lehetett volna.”





Táborhely. Forrás: Zalaegerszegi Honvéd Klub




Mármost ami azt illeti, a mi tartalékos tisztképző ezredünkből nem egy, nem két katonatársunk volt ott az un. éles ezredekben, merthogy a második nyolc hónapi kiképzés után mindenkit kivezényeltek valós körülmények közé szakaszparancsnoknak, legyen már valós tapasztalatuk  is. Így aztán voltak olyan növendék főtörzsőrmester társaim, akik ilyen ezredekhez kerültek ki – Lenti, Marcali avagy éppen Zalaegerszeg – s akik bizony a  VSZ bevonulásunkban is részt kellett vegyenek.  S amikor visszajöttek a leszerelésünk előtti utolsó abszolválandó vizsgánkra,  belőlük nem alhadnagyok, hanem tartalékos hadnagyok lettek. S ők, szerintem ugyanúgy élték meg a hazajövetelüket, mint a riport végén kollégám írta volt: „Itthon fogadást tartottak a hazatérő egységeknek, és sokan hősként fogadták őket,  a csehszlovákiai helyzetbe beavatkozó 8. lövész hadosztályt.” 





 Ám, azért kell tegyek itt  egy kitételt. Újságíró kollégám joggal írta riportja felvezetőjében: „..a magyar hadsereg csak a szovjet hatalmat stabilizálta északi szomszédunknál.” S ezt idézni azért vagyok bátor,  mert ma mi, ötven esztendő után, NATO tagállamként nem vagyunk mások, mint anno VSZ tagállamként, akik bele kell illeszkedjünk hasonlóba, mint akkor volt. Ha kell, akár a mai ukrajnai NATO/USA – Oroszország háborús konfliktusba is. Bele kell illeszkedjünk, merthogy újra „szövetséges” katonai tagállam vagyunk. (Ez  a NATO-direktíva!) Jaaa, hogy Kárpátalján ott vannak a mi (ukrán) magyarjaink is? No, ez az, ami NEM érdekli a NATO/USA-t!!  Mint ahogy NEM érdekelte anno a VSZ/Szovjetuniót  sem a  (csehszlovákiai ) felvidéki magyarság!!


Ám, hadd térjek vissza a hadseregbeli kezdeteimhez, ha úgy tetszik „kopasz” katonai állapotomhoz, meg az azt követőkhöz.
 Végtére is ezt minden igazi katona átélhette akkor, a kezdetben, mint mi is az alapkiképzés, illetve az azt is magába foglaló első nyolc hónapos kiképzésünk során. Például azt, amikor a laktanyában, rendszeresen, ügyeletes alegységként hajnalban riadóztattak bennünket,  s 3 perc 54 másodperc alatt ott kellett lenni az ügyeletes tiszt előtt, a laktanya második épületének második emeletéről fegyver felszereléssel, menet- és bevetésre készen. No meg őrszolgálatot teljesíteni a laktanya bejáratánál, avagy a lőszer raktárnál, netán a disznóólnál – merthogy ez utóbbi nagyon fontos hadtáp bázisa volt az ezredünknek. És, és,  míg mindezen – hál’istennek – valósnak nem igazán mondható hadi teljesítményekhez eljutottunk volna, az alapkiképzés idején  sok egyebet is tenni, megcsinálni, megélni. Elviselni azt, hogy reggeli torna után – „békeidőben” hatkor volt ott is ébresztő – a  „Bika” bejött körletbe, azaz a mi kedves őrvezetőink földúlták, fölforgatták az ágyainkat, míg mi reggeli  tornáztunk s  visszatérve, percek alatt, nekünk kellett rendbe hozni. El kellett viselni ilyesféle „elöljárói”durvaságot is. Elviseltük. Rendbe hoztuk az emeletes ágyainkat. Mert ezek nem fognak, nem tudnak kibabrálni velünk. Szóval, ez nem  a fitnesz vagy a konditerem volt, hanem maga az élet, legalább is annak egy igencsak karcos  szelete. ( S nem kellett ilyen-olyan un. „energiaital” sem, hogy mindezt teljesíthessük, hiszen természetes agyunk, gógyink, s erőnk  is volt hozzá.)

Az eskü előtt megélni, elviselni  azt is, hogy  olyan rajparancsnokaink voltak, hat  vagy nyolc elemit végzettek – akik persze hogy ránk szálltak. Nem csak azért, mint az szokás volt a seregben, hogy a „kopaszokra” rászálltak, ez nálunk még inkább érvényesült, hiszen mi érettségizettek voltunk, ráadásul meg  tartalékos tiszti iskolai növendékek . S bizonyára így volt ez az akkori egyetemi elő-felvételiseknél is. (S csak a mai viszonyokra érvényesítve  mondom: akkor, anno, aki gimnáziumi érettségit tett, azaz maturált tisztességgel, az azt jelentette, hogy – elhatározott szándékkal – egyetemi, vagy főiskolai diplomára „hajt”.  Ám  a mai, 16 éves tankötelezettségi lealacsonyodásra kényszerített fiatalok jó esetben csak olyanok lennének,  mint nálunk, a mi időnkben, akár a polgári életben, avagy a hadseregben   annak idején a hat-nyolc elemit végzettek.) A szakaszunkban, talán a században is, egy salgótarjáni társammal együtt ketten voltunk taknyosak, azaz frissen érettségizettek, a többiek évekkel idősebbek. Ki is szúrtak bennünket az öreg katona „őrvezek”, s igyekeztek „megfingatni” minket. Úgyhogy, leginkább mi „sakkoztunk”, azaz rendre mi mostuk föl a század folyosóját. Megtettük. Röhögve. Meg azt is, amikor a körletben lévő szekrények tetejére parancsoltak föl, lemosni azokat. Megtettük. Röhögve. Merthogy a parancs az parancs, rendben, de – a szolgálati szabályzat sem tiltja, hogy – röhögni azért lehet.

Persze emberként nem vagyunk, akkor  sem voltunk egyformák – itt és most kizárólag a bevonultakról szólok, és nem azokról a „senkikről”!!, akik ilyen vagy olyan módon, nyámnyila protekciósként kihúzták magukat  a hadseregből – hiszen voltak olyan katona társaink, akiknek még az ilyesfajta kiszúrások, avagy  az általam leírtaknál is durvább megalázások, kiegészülve a kemény kiképzéssel, lélekrontók, vagy éppen elviselhetetlenek voltak.  Nálunk, az ezredünknél, a két évem alatt egy ilyen, akár elviselhetetlenségből is fakadó „ rendkívüli esemény”-t éltem meg. Ám  az nem katonai volt. Az akkori, szerintem ostoba gyakorlat szerint, persze, hogy nem tájékoztattak bennünket, mi is volt a rendkívüli esemény oka. A  laktanyai fáma szerint azonban – s ez volt akkor a hiteles forrás –  azért történt, mert elhagyta a babája. Szóval szerelem-féltésről volt szó. S ezt csak azért merem leírni, mert én is megéltem hasonlót. K. Zsuzsi, csudaszép  szertornász barátnőm engem is elhagyott másodéves katona  koromban, s az édesanyja esdekelve  írt nekem: „Zolikám!! Nehogy valami butaságot csinálj magaddal!”

Persze, hogy nem tettem ilyet.  A sereg keményebb legényeket farag, semmint, hogy ennyire érzelegjünk. A szerelem szent dolog ugyan – naná, hogy a legszentebb – ám ez ott más volt. A haza, a hon az első! Legalább is nekem, akkor és ott,  abban a seregbeli közegben is ez  így volt rendjén. Meg egyébként is – bocs’ az enyhe cinizmusért –  de sok szép lány van még. Ám az enyhe cinizmuson túl, hozzá kell tennem: huszonnégy hónapig „társunk„ volt a fegyverünk, a lőszertáska, a „szimatszatyor”, a gyalásó s a csajka, a gyakorlónadrág oldalzsebében tartott kincstári étkészlettel együtt. 

 

 

 

 

Napi fegyvertársunkat meg is énekeltük, amikor az alakuló téren „alakiztunk”, vagy amikor a gyakorlótérről hazafelé meneteltünk, merthogy jött a parancs: „Nóta!”.  Az a katonanóta számomra, aki hosszú évekig szolfézs- és zongoraórákat teljesítettem, s addigra már majd’ egy évtizedig kórusban énekeltem – Kodály: Esti dal-a de felemelő is volt – így utólag visszagondolva meglehetősen bárgyú nóta. Ám ott, akkor, átéreztem annak helyénvaló voltát. A fentebb írtakra utalva, s érzékeltetve, csak az első strófa: 

„Jó időben, rossz időben / Hordom kedves fegyverem (fegyverem) / Össze szoktunk és azóta / Egyre jobban kedvelem (kedvelem) / Hej te puska, puska vagy (puska vagy) / Nem csinos kis fruska vagy (fruska vagy) / Még is épp oly drága vagy nekem (Hej!) / Mint a szép szerelmesem”.

Ám azt soha nem felejtem el, hogy akkor még volt rangja, becsülete, ha valaki katonaviselt férfiember volt. Én pedig húszéves fiatal felnőttként az voltam, s rettentő megbecsülésben volt részem emiatt nagyon sok korábbi, nálam idősebb hadfinál. Meg persze fontos volt ez nem egy későbbi barátnőm szemében, érzelmeiben is. Mert aki katona volt, az nem senki. Az bizony valaki! Akkor még ezt így tartották  számon. 

(folytatása következik november elején)
 

 Fegyveres semlegesség II. rész
A magyar  hadsereg „demilitarizálása”

 

 

 

 

0
0
0
Close Menu